Sok hulla

Megpróbáltam. Egy hét alatt három többé-kevésbé közeli ismerősömmel vagy barátommal beszélgettem a családjukról, meg arról, hogy vannak-e olyasmik a család múltjában, amit valaki vagy valakik titkolnak vagy szégyellnek. Nem gondolom, hogy hihetetlen mélységekbe jutottunk volna, és azt sem, hogy bárkinek nagyon vájkáltam volna a személyes dolgaiban, egyszerűen csak felvetettem a témát, kicsit homályosan utaltam rá, hogy kiderült a saját családomban valami furcsaság, egy zavarba ejtő, kicsit ciki dolog, aztán elhallgattam. És erre két-három vigasztaló, támogató mondat után a háromból ketten azonnal megemlítették, hogy náluk is voltak mindenfélék, és a harmadikat sem kellett túlzottan biztatni.

Az egyikük a nagyapjáról mesélt, akinek volt egy első házassága, melyből gyerek is született, a barátnőm nagybátyja, vagy fél-nagybátyja, akinek az édesanyja, a nagypapa első felesége elég furcsa körülmények közt halt meg akkor, mikor a gyerek még csak két éves volt. A nagypapa soha nem beszélt róla, mi történt pontosan vele, mindenki azt gyanította a családból, hogy azért titkolja, mert öngyilkos lett és ez a vallásos nagypapa számára teljesen elfogadhatatlan. De aztán volt egy beszélgetés a nagypapa és a nagybácsi, vagyis az elsőszülött fiú közt, amikor a fiú leérettségizett, és ennek a beszélgetésnek az lett a következménye, hogy a fiú nem állt többé szóba az apjával, és féltestvéreivel is csak igen ritkán találkozott, bár ezen ritka alkalmakkor soha el nem mulasztotta, hogy a „vén szarháziról” érdeklődjön tőlük. A barátnőm azt mondja, ő annyira megszokta, hogy van ez a dolog a családjában, hogy már nem is gondolkodik rajta, főleg, hogy ha gondolkozni kezd róla, nagyon ideges és feszült lesz tőle. A nagypapa évekkel ezelőtt meghalt, a nagybácsi konokul hallgat, bár az apja halála óta szépen lassan rendezte a testvéreivel való kapcsolatát.

A második forrásom szintén nő, együtt dolgozunk, de nem vagyunk igazán barátok, úgyhogy az ő esetében főleg nem voltam benne biztos, hogy ha van is valami a családja múltjában, akkor el is fogja mesélni. De a beszélgető-kedve erősebbnek bizonyult a gátlásainál, ha ugyan voltak gátlásai, mert ő (látszólag legalábbis) igazán természetesen kezelte mindazt, amiről beszámolt. Náluk a családban az mindkét ágon jó sok cikinek is nevezhető családtag van. Az öngyilkosokról ők viszonylag nyíltan beszélnek, ez még csak nem is kínos, felsorolta, hány ilyen volt, én az ötödiknél vesztettem el a fonalat, lényeg, hogy apai és anyai ágon is volt éppen elég. De volt szó letagadhatatlan hűtlenkedésen kapott feleségekről is, valamint egy kitalált eljegyzésről és esküvőről, ahol az összecsődített rokonsággal a templom kapujában közölte a hófehérbe öltözött, fátylas, negyvenöt éves ara, hogy a vőlegényt baleset érte. Az elkövetkezendő hónapok során szépen kirajzolódott, hogy a jeles férfiú soha nem is létezett, bár a „menyasszony” körömszakadtáig bizonygatta, hogy most kórházban van, most szanatóriumban, most a munkája miatt nem ér rá és így tovább a végtelenségig, míg váratlanul meg nem halt az illető. Akkorra már senki nem vette komolyan a dolgot, így a temetésre is csak ketten mentek el, felkészülve rá, hogy az is el fog maradni, de legnagyobb megdöbbenésükre volt temetés, ahol a gyászoló család szemmel láthatólag ismerte és tényleg maga közé tartozónak kezelte a nőt. Ez aztán mindenkit összezavart, de mivel a későbbiekben soha nem esett szó az elhalt vőlegény családjáról, viszont több hasonló ügy követte egymást az évek során, végső soron, ha nem is megnyugtatóan, de koherensen zárult ez az eseménysor. Beszélt ezen kívül szerencsejátékon elherdált családi vagyonokról is, szám szerint kettőről, melyből az egyik egy komolyabb, gyárat is magában foglaló és igen komoly jólétet biztosító örökség volt, aminek az elvesztése teljesen kiszolgáltatta az elszegényedett ágat a módosabb rokonságnak. Nekem nagyon furcsa volt, főleg a saját kínlódásaim ismeretében, hogy mennyire könnyedén fogja fel ezeket, kérdeztem is, hogy őt soha nem zavarta-e egyik sem. Ezen gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondta, szerinte nem kell túlbonyolítani ezeket a dolgokat, minél többet gondolkodunk rajta, annál rosszabb az egész. Látja ő, hogy van, aki szenved az ilyesmin, és nem tudja, ő maga miért nem, de igazából a sok fájdalom mellett annyi vicces dolog is volt ezekben a történetekben, még azokban is, amiket maga is átélt valamilyen formában, hogy így utólag inkább arra az oldalára koncentrál, ha már a többin úgysem tud változtatni. Mindig lesz, aki hülyeséget csinál, és mindig lesznek bajok. Meg kell próbálni, amit lehet, de egy ponton túl nem lehet semmit tenni. Végül is igaza van, jó lenne, ha az ember ezt mindig érezni is tudná, nem csak elgondolni.

A harmadik egy volt évfolyamtársam története volt, de ezt még név nélkül sem akarom leírni, mert őt magát, az identitását érinti (nem, nem a szexuális identitását, ennél sokkal súlyosabb a dolog), és mivel a beszélgetés végén azt kérte, ezt soha, senkinek ne mondjam el, így még ebben a formában sem tehetem meg. De a lényeg ott is megvan: az a bizonyos szekrény egy jókora csontvázat tartalmaz, és az ő esetében elmondható, hogy pár évvel ezelőtt a kiboruló csontváz majdnem agyonnyomta. Nagyon emlékszem azokra a hónapokra, amikor senki nem értette, hogy ez a barátom mitől csúszott szét annyira, hogy józanul szinte nem is láttuk. Ennek a periódusnak valószínűleg az utolsó lehetséges pillanatban parancsolt megálljt, amikor már fecskendők kezdtek feltünedezni az éjjeliszekrényén, de eltartott másfél-két évig, míg legalább részben visszatalált valamikori önmagához. Vagy ha nem is ahhoz, de egy működőképes, viszonylag stabil önmagához.

Vagyis – visszatérve a kis kutatás eredeti céljához – B-nak ebben a dologban, úgy tűnik, teljesen igaza volt.  Csak abban reménykedem, hogy nem botlunk újabb sötét kis titkokba a közeljövőben.