B

A blog írás terve (ezt már írtam) egy barátnőmmel való levelezésből származik, de ez a levelezés csak az ötletet adta, maga a téma, vagy probléma korábban megvolt. Úgy kezdődött, hogy a nénikém rám bízott egy feladatot. Találkoznom kell egy emberrel, aki a családunk régmúltjával kapcsolatban végez majd kutatásokat. És a bajom valahol itt kezdődött, vagyis itt vettem észre, hogy valami nagyon nem stimmel. Mert egyszerűen gondolni sem bírtam a dologra, úgy éreztem, semmi közöm az egészhez, és végtelenül dühös lettem, hogy ilyesmivel zaklatnak. Aztán pár nap után rádöbbentem, hogy ez nem normális dolog, és hogy nyilván az én készülékemben van a hiba. Nagyjából ezen a ponton gondoltam rá először, hogy tényleg el kezdene írnom a családomról.

Közben meg persze találkoztam a kutatóval vagy nyomozóval, vagy nem is tudom, minek hívjam őt. Nem tudni, mire fog jutni, sötétben tapogatózunk, de erről nem akarnék írni egyelőre. Inkább róla magáról, úgyis annyit írtam már itt emberekről, és ő nagyon fontos szereplő lett az életemben újabban, ha nem is családtag. B-nak hívják, neki nem is tudok álnevet adni, ahogy a többieknek, valahogy olyan mélyen összefonódott vele a neve, hogy sokkal nagyobb torzításnak érezném, ha mást aggatnék rá, mint a többieknél. Le kell viszont szögeznem, hogy ez a név dolog nem azért van, mert annyira oda lennék érte, sőt elsőre nem is találtam szimpatikusnak, és ez ráadásul meglepő módon kicsit megnyugtatott. Nem szerettem az egész „projektet” (röhejes ez a név, még multinál dolgozós időszakomban ragadt rám és nem bírok megszabadulni tőle), és ezt a nem szeretést kiválóan tartotta fenn B ellenszenves mivolta. Nem ronda különben, szerintem tíz nőből nyolc biztosan kimondottan helyesnek tartaná, de nekem elsőre olyan piperkőcnek meg önimádónak tűnt, aki mindenféle márkás cuccokkal meg kütyükkel bástyázza körül magát, hátha ez elfeledteti, milyen hétköznapi ő maga. Kedves sem volt különösebben, legalábbis olyan mértékig személytelen volt az udvariassága, ami már túlzásnak érzek egy embernél, akinek valamilyen mértékig mégiscsak a belé vetett bizalmon áll vagy bukik a sikeressége. A családfakutatás szerintem nagyon béna, ha az ember úgy érzi, futószalag-munka eredménye.

Aztán persze kiderült, mikor már többször találkoztunk, hogy annyira azért nem gáz, sőt, egész kedves is tud lenni. Ha éppen nem untatja halálra a beszélgetőpartnere, meg a munka, amit végeztetnek vele, hanem valami kicsit érdekesebb dolog történik, akkor nagyon be tud lelkesedni, és ez jól áll neki. Máskor inkább olyan, mint egy két lábon járó, kicsit unalmas és helyenként talán nem is teljesen precíz történeti lexikon vagy ilyesmi (bár szerintem ő saját magát nagyon műveltnek és frappánsnak tartja, amikor valamelyik poros és érdektelen történeti anekdotáját adja elő), lelkes hangulatában viszont vannak tényleg érdekes asszociációi és kiderül, hogy a nála a felszínesség a látszat és az igazi tudás a valóság. Legalábbis egyes területeken. Vannak vicces, gyerekes dolgai, mint a rajongása a fagyis kávék iránt. Lehet persze, hogy csak azért gondolom ezt, mert történetesen nyáron ismerkedtünk meg, és a forró nyári délutánokon mindenki szívesen eszik valami hideget, fagyizni viszont nem lehet egy üzleti tárgyalás-szerűség során, úgyhogy ő ezt a középutas megoldást választotta. De szerintem inkább csak szereti az édességet, és így nem kell szembenéznie ezzel a nem túl férfias tulajdonságával.

Az első találkozásunk óta vagy nyolcszor találkoztunk, mert érdekesebbnek bizonyult a kutatás, amivel a nénikém megbízta, mint elsőre látszott. Úgyhogy sokkal többet kell dolgoznia, mint betervezte, de eddig még nem tett szemrehányást, sőt, egy ideje a honoráriumát sem említette. Rá is kell kérdeznem… Lehet, hogy ebben a pillanatban is az én családom dolgain töri a fejét. Egy pohár borral a kezében. Mert azt vettem észre, hogy ha épp nem fagyis kávé, akkor valami alkohol nagyon kell neki. Nem viszi túlzásba, általában. Ha viszont túlzásban viszi, akkor szörnyű, de akkor persze mindenki szörnyű. A korához képest jól néz ki, nincs pocakja, kedvesen őszül, ha éppen nem hagyja nevetségesen hosszúra nőni a haját, mert akkor úgy néz ki, mint aki már húsz éve befejezte a bölcsészkart, de még mindig oda vágyik vissza.