Rozi néni

Anyám nagynénje. Nekem fura, hogy harmadikként éppen róla írok, mert nem nagyon ismerem és igazság szerint nem játszott különösebb szerepet az életemben, legalábbis eddig. Kedves idős hölgy, nyolcvan-valahány éves Zala megyében lakik egy kis faluban. Sokáig nem gondolkoztam rajta, pedig tulajdonképpen érdekes és egyszer talán megkérdezem tőle, hogy került ő voltaképpen falura egy tősgyökeres budapesti polgárcsalád bölcsészdiplomás lányaként, amikor rajta kívül senkinek semmi köze ahhoz a környékhez. Mire én megszülettem, már mindenki számára természetes volt, hogy ő Zalában lakik, Pestre havonta feljár kiállításokra, színházba menni a nővérével, és időről-időre az egész családot vendégül látja egyszerű, de nagyon rendes kis házában. Ilyenkor rendre megjelent István bácsi is, aki hivatalosan ugyan senkije nem volt Rozi néninek, mégis mindenki természetesnek vette a jelenlétét. István bácsi főagronómusként dolgozott a helyi téeszben, jól megtermett, jó kedélyű ember volt, aki negyvenes évei végén elvesztette a feleségét és azóta közeli barátságot ápolt Rozi nénivel. Hogy ez a barátság egészen pontosan milyen természetű volt, azt senki nem merte megkérdezni, és egyáltalán: Rozi néni magánéletét mindenki inkább békén hagyta, még szókimondó apám is lepisszegett, mikor egyszer arról próbáltam kérdezősködni anyámtól, hogy miért nincsenek gyerekeik.

Szóval volt Rozi néni, István bácsi, néhány hétvégi kirándulás hozzájuk vidékre, amikor megnézhettük a cséplőgépeket meg a kisborjúkat a téeszben és hatalmasakat ettünk, a felnőttek pedig udvariasan eltársalogtak. Egyszer volt egy karácsonyi nagy családi ebéd, anyámék akkor már irtó rosszban voltak, egy merő görcsben ültem végig az egészet, hogy mikor ugranak egymásnak egy rövid, mindent megfagyasztó, jól fésült szavakba öltöztetett szócsatában. Végképp utáltam az egészet, pedig így visszagondolva lehetett volna nagyon szép is, sokat havazott, minden hófehér és az a dimbes-dombos táj egész különlegesen szép volt így. Ebéd után sétáltunk egyet a kastélyparkban, ahol az iskola van, amiben Rozi néni tanított vagy negyven éven keresztül. Az is olyan szép volt a hóesésben, ami elfedte a lepukkantságát, csak az elegáns, sárgás épület, a hátsó frontja az angolparkra néz, az óriási, mindenféle fenyők a hó alatt, a földszinti tantermek ablakára festett hópelyhek. Igazából azóta is minden évben eszembe jut karácsonykor, hogy az mennyire igazi volt látványra és mennyire szörnyű mégis benne lenni, és Rozi néniről is főleg ez jut eszembe, pedig szegény igazán nem tehetett róla, nagyon kitett magáért.

Kisebb koromban még élveztem ezeket a kiruccanásokat, aztán ahogy teltek az évek és a szűkebb családban pattanásig feszültek az idegek, már semmi jót nem találtam benne és csak a túlélésre játszottam. Vittem magammal könyvet, tanulnivalót és a mezőn kóborlás helyett inkább a kertben olvasgattam és a helyi, szeretethiányos kóbor macskákat abajgattam. Aztán ahogy Rozi néni öregedett, úgy ritkultak a találkozások, már csak a nagy ünnepekre jött fel Pestre, akkor is csak rövid időre, és a középiskolás és egyetemista évek alatt mi sem igen látogattuk. Az elmúlt pár évben anyám unszolására néhányszor leutaztam ugyan Zalavárra, de általában már az érkezés napjára kinéztem egy vonatot, amellyel eljöhettem, lényegében egyetlen ebéd után faképnél hagyva az egész társaságot: a mindent természetesnek tekintő és indultomban süteményes csomagot kezembe nyomó Rozi nénit, szemrehányását mosolyba rejtő anyámat, Lacit, anyám férjét, aki szerintem észre sem vett semmit, és öcsémet, Gergőt, aki viszont tojt az egészre.

Ahogy visszaolvasom, amit írtam, azt látom, hogy ugyan Rozi néniről kezdtem el írni, de igazából magamról többet írtam. Ez biztos rólam is szól, de Rozi nénivel kapcsolatban valahogy jellemzőnek tűnik: ő soha nem tolja előtérbe magát és mindig szívesebben hallgatja mások történeteit, mint hogy ő meséljen magáról valamit. Az a kevés, amit tudni lehet, a háború körüli évekre nyúlik vissza. Valamikor akkor végezte el Rozi az egyetemet és még nem nagyon lehetett látni, mit fog kezdeni magával. Ha tanítónőnek ment volna, az valamelyest leegyszerűsíti a helyzetet, de ő e helyett történettudományt és régészetet hallgatott, és mivel főleg az utóbbi érdekelte, nyaranta ásatásokra járt. Kifogástalan neveltetése ellenére kissé nehezen illeszkedett be az akkoriban szokásos keretek közé. Udvarlóit elijesztette szokatlan elfoglaltságaival, így a család – nagyanyám elejtett megjegyzéseiből ítélve – kezdett letenni róla, hogy valaha is férjhez megy.

És akkor egy nyáron történt valami, természetesen egy ásatáson, egy szerelmi ügy, nem tudni pontosan, mi, senki nem beszél róla, valószínűleg nem is tudják, mi, Rozi mindenesetre szeptemberben hazatért és állást vállalt egy vidéki elemi iskolában, ahová valamilyen csoda folytán felvették tanítónői állásba a nem ilyen irányú végzettségével. És Rozi maradt, berendezkedett erre az életformára, tanított, szépírást, alap számtant és egyebeket, szabad idejében a környéket járta, ahol – micsoda szerencse – vannak ásatások, érdekes középkori és még régebbi települések nyomaival. Rozi évekig még csak a lábát sem tette be Budapestre, néhány régi barátnője esküvőjét leszámítva. El tudom képzelni, hogy ezen alkalmakkor eleinte az ismeretségi kör női tagjai, később már minden tagja alig leplezett szánakozással figyelte hervadó szépségét – mert azért a családunk női ági felmenői közt megfigyelhető vonzó külső rá is jellemző volt.