Még mindig Róma

2012/02/05. - írta: Eliza35

Már csak néhány óránk van itt, igazság szerint indulni is kellene a repülőtérre, csak még szerettem volna itt megírni egy bejegyzést, nem otthonról, utólag, mert nem is tudom, hogyan lesz, ha majd hazaérek. Annyira szokatlan és irreális ez az egész helyzet, hogy attól félek, ha megint a szokásos világomban leszek, nem is fogok már hozzáférni a mostani gondolataimhoz. Már ma este sem. Talán ez az egész utazás eltűnik a süllyesztőben vagy inkább valami dobozban, kincses ládában, amire rácsukom a tetőt és csak nagy ritkán nyitom fel, hogy visszatekintve örüljek neki: ilyen is volt.

Az iratokkal kapcsolatos nyomozásnak, vagy kutatásnak látványos eredménye nem lett, legalábbis nem úgy, ahogy előre elképzeltem. Kiderült viszont más, és van egy csomó új kérdés, amire alig várom, hogy választ kapjak, még akkor is, ha egy részét persze nem tehetem föl az érintettnek.

Drága Rozi néni, miért kellett ezt így túlbonyolítani? Nem lett volna elég egy meghívás, egy tea, tepsi sütemény és néhány adat egyeztetése? Vagy az ilyen kézenfekvő és praktikus megoldások túl durvák a fájó sebekhez? Miért kellettem ehhez én? Hogy akkor is legyen valami értelme, hogy akkor is kerekedjen belőle valami, ha a válasz nem az, amit szeretnétek? Egyáltalán milyen választ szeretnétek? Külön vagy együtt? Üzengetve rajtunk keresztül? Egyáltalán: megbízol bennem vagy nem? És leginkább: hogy lesz majd ezután? Mi lesz, ha hazatérünk?

Szólj hozzá!

Róma

2012/02/02. - írta: Eliza35

Zajos és kaotikus, a közlekedés borzalmas és el sem merem képzelni, milyen lehet nyáron, melegben. De épp az az érdekes benne, hogy ennyire szezonon kívül vagyunk itt. Persze igazából olyan talán nincs is, hogy szezonon kívül, legalábbis a Vatikáni Múzeum sorában állva nem éreztem a további turisták hiányát. Volt azért egy turista, akinek a jelenlétét nem bántam volna, de hát ő mással volt elfoglalva és remélhetőleg sikerrel jár a levéltárban, ha már ott töltötte ezt a napot ahelyett, hogy… Na jó, nem tudom, miért írtam ezt, csinálja a dolgát, én is az enyémet. Nekem most tényleg a pihenés a dolgom, tényleg nem voltam szabadságon másfél éve, és ugyan tényleg nem bántam, mert jó dolgokat csináltam helyette, de most akkor is nagyon furcsa itt kószálni egyedül, kávékat inni és blogot írni. Kávét kicsit túl sokat iszom, de nem bírom ki, hogy ne teszteljem újra és újra, hogy igazán mindegy-e, hogy hol veszem az espresso-t, mindenképpen finom lesz-e. És bár vannak minimális különbségek, de a válasz hat kávé után egy boldog igen.

A blogírás is furcsa, erről már akartam írni máskor is. Úgy van ez ugyanis, hogy én senkinek a világon nem mondtam meg, hogy blogot írok. Nem akartam a kényszert, az elköteleződést, a szükségképpen bekövetkező csalódást, ha nem olyan, amilyennek az ismerősök szeretnék, vagy ha olyan, akkor nem írom elég gyakran, vagy nem arról, ami érdekelné őket. Úgyis magamnak szántam, csak azért nem egy füzetbe írva, mert az olyan rémesen emlékeztet leggázabb gimnazista éveimre. Persze nem bírtam ki, és ellenőriztem időnként, olvassa-e valaki. Van némi forgalom, de ugyebár nem látom, mennyi ebből a visszatérő, mennyi a véletlen klikkelő, aki csak jön és megy, de bizonyos jelekből arra következtetek, hogy újabban vannak, akik szándékosan olvassák. Ez egyfelől zavarba ejtő, másfelől nagyon jó érzés. Néha ebben a sorrendben, néha fordítottban. Tudom, hogy nagyon kicsi az esély rá, hogy bárki rám ismerjen, de azt is tudom, hogy kicsi a világ és félek nagyon, nehogy olyat írjak, amivel akarva-akaratlanul megbántok valakit vagy kínos helyzetbe hozom magam vagy mást. Igyekszem őszinte lenni, de nem vagyok olyan naiv, hogy azt gondoljam, nincs ebben rengeteg kozmetikázás és ilyen-olyan szépítés. De az egész valahogy mégis valami olyat ad ki, amilyen én vagyok, ha ciki ez, ha nem. Aztán hátha kapok egy szép napon egy kommentet, vagy legalább egy szmájlit valakitől.

Szólj hozzá!

Jó itt.

2012/01/31. - írta: Eliza35

Voltam már Párizsban, nem is egyszer, de sokkal izgalmasabb így, hogy a nyomozás hozott ide, nem egy családi nyaralás. Csinálni ugyanazt csinálom persze: sokat sétálok a nagy, üres, latyakos parkokban, megnézem a Louvre-ban a kedvenc dolgaimat, a mezopotámiai pecséthengereket és a reneszánsz festményeket, és persze iszom minden reggel kettő, és minden délután legalább egy kávét. Elvileg a család vigyázó szeme vagyok, amely biztosítja, hogy B valóban azzal a kutatással foglalkozzon, amiért fizetjük, de ez az egész kezd egy kicsit más jelleget ölteni újabban.

Egyrészt senki nem gondolja komolyan, hogy az én itt létem bármilyen kontrollt is jelenthetne: még ha vele ülnék a könyvtárban, akkor sem tudnám megítélni, azzal foglalkozik-e, amivel kell. De ha nem tudunk annyira megbízni benne, hogy elhiggyük, nem ver át a munkaórák számával meg repülőjegyekkel, akkor miért bíznánk meg abban, hogy máskülönben tisztességes munkát végez és nem valami kitalált, légből kapott dologgal kábít majd, csak hogy minél többet kipasszírozzon belőlünk. Másrészt látom rajta, hogy őt is őszintén izgalomba hozza, hogy talán valami érdekes felfedezést tesz. Ha jobban belegondolok, ilyen értelemben tényleg volt értelme annak is, hogy most itt legyek, meg annak is, hogy annyi órát töltöttünk együtt a kutatásairól való beszámolókkal. Így megismertem egy kicsit és meg tudom mondani, mikor unott és mikor lelkes, mikor felületesen udvarias és mikor akar tényleg kedves lenni, még akkor is, ha a felületes udvariasság esetében sokszor sikeresebben válogatja meg a szavait, és tökéletesebbek a kedvesnek szánt megjegyzései.

Azt el tudom képzelni, hogy nem fogja megtalálni, amit keres, de abban teljesen biztos vagyok, hogy most azt keresi és komolyan átgondolta, miért itt kell keresnie. Az is mutatja egyébként, hogy komolyak a szándékai, hogy minden követ megmozgatott, hogy minél kevesebb pénzből kihozzuk ezt az utazást. Nagyon boldognak és eléggé büszkének tűnt, mikor elújságolta, sikerült szállást kapni ebben a kutatóknak szánt intézményben, ami tényleg csodás helyen van. Az meg valahol mulattat, hogy ahhoz, hogy én is jöhessek vele, azt kellett hazudnia, a felesége vagyok. Mint valami múlt századi regényben. Még szerencse, hogy manapság már nem egyértelmű, hogy egy nő a férje nevét viselje, úgyhogy elfogadták az állítását házasságlevél vagy mi nélkül is. Egyébként teljesen logikus, hogy őt is motiválja, ha valami kicsit is izgalmasabbat talál, végül is történész, aki, gondolom, nem úgy képzeli el az életét, hogy viszonylag sok pénzért szakmailag nem túl izgalmas és elég monoton munkát végez huszonöt éves korától addig, míg nyugalomba nem vonul. Úgy tűnik viszont, hogy amit keresünk, mégsem Párizsban van, ami azt jelenti, hogy az egyetlen hely, ahol lehet, Róma.

Szólj hozzá!

Sok hulla

2012/01/27. - írta: Eliza35

Megpróbáltam. Egy hét alatt három többé-kevésbé közeli ismerősömmel vagy barátommal beszélgettem a családjukról, meg arról, hogy vannak-e olyasmik a család múltjában, amit valaki vagy valakik titkolnak vagy szégyellnek. Nem gondolom, hogy hihetetlen mélységekbe jutottunk volna, és azt sem, hogy bárkinek nagyon vájkáltam volna a személyes dolgaiban, egyszerűen csak felvetettem a témát, kicsit homályosan utaltam rá, hogy kiderült a saját családomban valami furcsaság, egy zavarba ejtő, kicsit ciki dolog, aztán elhallgattam. És erre két-három vigasztaló, támogató mondat után a háromból ketten azonnal megemlítették, hogy náluk is voltak mindenfélék, és a harmadikat sem kellett túlzottan biztatni.

Az egyikük a nagyapjáról mesélt, akinek volt egy első házassága, melyből gyerek is született, a barátnőm nagybátyja, vagy fél-nagybátyja, akinek az édesanyja, a nagypapa első felesége elég furcsa körülmények közt halt meg akkor, mikor a gyerek még csak két éves volt. A nagypapa soha nem beszélt róla, mi történt pontosan vele, mindenki azt gyanította a családból, hogy azért titkolja, mert öngyilkos lett és ez a vallásos nagypapa számára teljesen elfogadhatatlan. De aztán volt egy beszélgetés a nagypapa és a nagybácsi, vagyis az elsőszülött fiú közt, amikor a fiú leérettségizett, és ennek a beszélgetésnek az lett a következménye, hogy a fiú nem állt többé szóba az apjával, és féltestvéreivel is csak igen ritkán találkozott, bár ezen ritka alkalmakkor soha el nem mulasztotta, hogy a „vén szarháziról” érdeklődjön tőlük. A barátnőm azt mondja, ő annyira megszokta, hogy van ez a dolog a családjában, hogy már nem is gondolkodik rajta, főleg, hogy ha gondolkozni kezd róla, nagyon ideges és feszült lesz tőle. A nagypapa évekkel ezelőtt meghalt, a nagybácsi konokul hallgat, bár az apja halála óta szépen lassan rendezte a testvéreivel való kapcsolatát.

A második forrásom szintén nő, együtt dolgozunk, de nem vagyunk igazán barátok, úgyhogy az ő esetében főleg nem voltam benne biztos, hogy ha van is valami a családja múltjában, akkor el is fogja mesélni. De a beszélgető-kedve erősebbnek bizonyult a gátlásainál, ha ugyan voltak gátlásai, mert ő (látszólag legalábbis) igazán természetesen kezelte mindazt, amiről beszámolt. Náluk a családban az mindkét ágon jó sok cikinek is nevezhető családtag van. Az öngyilkosokról ők viszonylag nyíltan beszélnek, ez még csak nem is kínos, felsorolta, hány ilyen volt, én az ötödiknél vesztettem el a fonalat, lényeg, hogy apai és anyai ágon is volt éppen elég. De volt szó letagadhatatlan hűtlenkedésen kapott feleségekről is, valamint egy kitalált eljegyzésről és esküvőről, ahol az összecsődített rokonsággal a templom kapujában közölte a hófehérbe öltözött, fátylas, negyvenöt éves ara, hogy a vőlegényt baleset érte. Az elkövetkezendő hónapok során szépen kirajzolódott, hogy a jeles férfiú soha nem is létezett, bár a „menyasszony” körömszakadtáig bizonygatta, hogy most kórházban van, most szanatóriumban, most a munkája miatt nem ér rá és így tovább a végtelenségig, míg váratlanul meg nem halt az illető. Akkorra már senki nem vette komolyan a dolgot, így a temetésre is csak ketten mentek el, felkészülve rá, hogy az is el fog maradni, de legnagyobb megdöbbenésükre volt temetés, ahol a gyászoló család szemmel láthatólag ismerte és tényleg maga közé tartozónak kezelte a nőt. Ez aztán mindenkit összezavart, de mivel a későbbiekben soha nem esett szó az elhalt vőlegény családjáról, viszont több hasonló ügy követte egymást az évek során, végső soron, ha nem is megnyugtatóan, de koherensen zárult ez az eseménysor. Beszélt ezen kívül szerencsejátékon elherdált családi vagyonokról is, szám szerint kettőről, melyből az egyik egy komolyabb, gyárat is magában foglaló és igen komoly jólétet biztosító örökség volt, aminek az elvesztése teljesen kiszolgáltatta az elszegényedett ágat a módosabb rokonságnak. Nekem nagyon furcsa volt, főleg a saját kínlódásaim ismeretében, hogy mennyire könnyedén fogja fel ezeket, kérdeztem is, hogy őt soha nem zavarta-e egyik sem. Ezen gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondta, szerinte nem kell túlbonyolítani ezeket a dolgokat, minél többet gondolkodunk rajta, annál rosszabb az egész. Látja ő, hogy van, aki szenved az ilyesmin, és nem tudja, ő maga miért nem, de igazából a sok fájdalom mellett annyi vicces dolog is volt ezekben a történetekben, még azokban is, amiket maga is átélt valamilyen formában, hogy így utólag inkább arra az oldalára koncentrál, ha már a többin úgysem tud változtatni. Mindig lesz, aki hülyeséget csinál, és mindig lesznek bajok. Meg kell próbálni, amit lehet, de egy ponton túl nem lehet semmit tenni. Végül is igaza van, jó lenne, ha az ember ezt mindig érezni is tudná, nem csak elgondolni.

A harmadik egy volt évfolyamtársam története volt, de ezt még név nélkül sem akarom leírni, mert őt magát, az identitását érinti (nem, nem a szexuális identitását, ennél sokkal súlyosabb a dolog), és mivel a beszélgetés végén azt kérte, ezt soha, senkinek ne mondjam el, így még ebben a formában sem tehetem meg. De a lényeg ott is megvan: az a bizonyos szekrény egy jókora csontvázat tartalmaz, és az ő esetében elmondható, hogy pár évvel ezelőtt a kiboruló csontváz majdnem agyonnyomta. Nagyon emlékszem azokra a hónapokra, amikor senki nem értette, hogy ez a barátom mitől csúszott szét annyira, hogy józanul szinte nem is láttuk. Ennek a periódusnak valószínűleg az utolsó lehetséges pillanatban parancsolt megálljt, amikor már fecskendők kezdtek feltünedezni az éjjeliszekrényén, de eltartott másfél-két évig, míg legalább részben visszatalált valamikori önmagához. Vagy ha nem is ahhoz, de egy működőképes, viszonylag stabil önmagához.

Vagyis – visszatérve a kis kutatás eredeti céljához – B-nak ebben a dologban, úgy tűnik, teljesen igaza volt.  Csak abban reménykedem, hogy nem botlunk újabb sötét kis titkokba a közeljövőben.

Szólj hozzá!

Egy hulla

2012/01/24. - írta: Eliza35

Ez most kicsit más lesz, mint szoktam. Azon gondolkoztam, hogy úgy kezdem, kiborult egy hulla a családi szekrényből, de aztán ez annyira morbid volt, hogy mégsem akartam, de mivel biztos nem véletlen, hogy ez jutott eszembe, akkor most mégis leírom. Szóval kisült, hogy hulla van a szekrényben. Nem szimbolikus, hanem teljesen igazi. Egy ember, aki a családhoz tartozott, még ha csak rövid ideig is, de akiről soha senki nem beszélt, és nem csak nekem, hanem egymás közt sem, egy gyerek, akiről mindenki hallgatott, szégyenből, fájdalomból, és szerintem egy idő után megszokásból. Aki nem csak egyszerűen egy halott gyerek, hanem ráadásul egy házasságon kívül született halott gyerek, akiről az apja nem is tudott. Egy rendes kisgyerek, aki talán azért halt meg, mert tudta, így lesz a legegyszerűbb mindenkinek, így tudja megóvni az anyját mindenféle rossztól, de aki valahogy mégsem nyugszik. Azért, mert nem jött be neki? Mert az anyja nem tudta úgy folytatni az életét, mint ha ő nem lett volna? Mert ennek így nem volt értelme és akkor már inkább emlékezzenek rá? Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen abszurd gondolataim lehetnek, de mióta felmerült a gondolat, hogy vannak a családom életének eltitkolt vagy általam ismeretlen szereplői, azóta mindannyiukról mint reális személyiségről gondolkodom, akiknek szándékai, vágyai, törekvései vannak, ha élnek, ha holtak. Talán nem is akkora tévedés ez, hiszen ezeknek az embereknek a lenyomata megmaradt azokon, akik ma is élnek, és így az ő hatásuk igenis ott lehet mindenben, ami ma történik. És akkor még nem is próbálkoztam azzal, hogy bármi túl ezoterikus magyarázatot keressek.

Még mindig nem értem, miért épp most kellett ennek felmerülnie. Az egész úgy kezdődött, hogy előkerült egy-két jó régi irat, aminek az égvilágon semmi köze sincs se a mához, se a nénikém fiatalkorához. B szerint semmi meglepő nincs benne: a nénikém foglalkozni kezdett a család múltjával, és ez mindenfélét felkavart benne. B sok emberrel találkozik, akik ebben a helyzetben vannak, és azt mesélte, látott ő már családfakutatással kezdődő válást is, szóval semmin nem kell meglepődni. És az sem igazán szokatlan, hogy egy családban eltitkolt vagy meghalt gyerek legyen, akiről nem esik szó. Nem kell emögött feltétlen különösebb szándékosságot keresni: van, akinek akkora fájdalom, hogy azért nem képes szóba hozni, van, aki belenyugszik, Isten adta, Isten elvette, és az élő gyerekeire koncentrál, nem is gondolja, hogy nagyon emlegetnie kellene. És a törvénytelen gyerekre is csak legyintgetett, mondván, el sem tudom képzelni, milyen gyakori volt ez mindig, nem beszélve azokról, akik látszólag ugyan házasságban születtek, de valójában más volt az apjuk, vagy éppen akiket úgy fogadtak örökbe, hogy annak nem is igen maradt nyoma, maximum az iratok ellentmondó adatai utalnak rá, hogy valami nem stimmel, de hát sok év elmúltával az ilyesmit nem könnyű kibogozni. B szerint bárkinek a családi múltját kezdjük megpiszkálni, mindig kiderül valami furcsaság, amiről vagy tudnak, vagy nem tudnak az élők, de többnyire tudnak azért, legalábbis van valaki, aki tudja, csak nem mondja. Beszélgessek csak el óvatosan pár barátommal, ha tehetem, és meglátom, nem nagyon lesz híján senki az extrém történeteknek.

Elhatároztam, hogy megpróbálom. Érdekelni kezdett, mások hogyan állnak ezzel. És ha tényleg igaz, ha máshol is találok hasonló sztorikat, akkor talán Rozi néninek is elmesélem, talán segít neki.

Szólj hozzá!

B

2011/11/04. - írta: Eliza35

A blog írás terve (ezt már írtam) egy barátnőmmel való levelezésből származik, de ez a levelezés csak az ötletet adta, maga a téma, vagy probléma korábban megvolt. Úgy kezdődött, hogy a nénikém rám bízott egy feladatot. Találkoznom kell egy emberrel, aki a családunk régmúltjával kapcsolatban végez majd kutatásokat. És a bajom valahol itt kezdődött, vagyis itt vettem észre, hogy valami nagyon nem stimmel. Mert egyszerűen gondolni sem bírtam a dologra, úgy éreztem, semmi közöm az egészhez, és végtelenül dühös lettem, hogy ilyesmivel zaklatnak. Aztán pár nap után rádöbbentem, hogy ez nem normális dolog, és hogy nyilván az én készülékemben van a hiba. Nagyjából ezen a ponton gondoltam rá először, hogy tényleg el kezdene írnom a családomról.

Közben meg persze találkoztam a kutatóval vagy nyomozóval, vagy nem is tudom, minek hívjam őt. Nem tudni, mire fog jutni, sötétben tapogatózunk, de erről nem akarnék írni egyelőre. Inkább róla magáról, úgyis annyit írtam már itt emberekről, és ő nagyon fontos szereplő lett az életemben újabban, ha nem is családtag. B-nak hívják, neki nem is tudok álnevet adni, ahogy a többieknek, valahogy olyan mélyen összefonódott vele a neve, hogy sokkal nagyobb torzításnak érezném, ha mást aggatnék rá, mint a többieknél. Le kell viszont szögeznem, hogy ez a név dolog nem azért van, mert annyira oda lennék érte, sőt elsőre nem is találtam szimpatikusnak, és ez ráadásul meglepő módon kicsit megnyugtatott. Nem szerettem az egész „projektet” (röhejes ez a név, még multinál dolgozós időszakomban ragadt rám és nem bírok megszabadulni tőle), és ezt a nem szeretést kiválóan tartotta fenn B ellenszenves mivolta. Nem ronda különben, szerintem tíz nőből nyolc biztosan kimondottan helyesnek tartaná, de nekem elsőre olyan piperkőcnek meg önimádónak tűnt, aki mindenféle márkás cuccokkal meg kütyükkel bástyázza körül magát, hátha ez elfeledteti, milyen hétköznapi ő maga. Kedves sem volt különösebben, legalábbis olyan mértékig személytelen volt az udvariassága, ami már túlzásnak érzek egy embernél, akinek valamilyen mértékig mégiscsak a belé vetett bizalmon áll vagy bukik a sikeressége. A családfakutatás szerintem nagyon béna, ha az ember úgy érzi, futószalag-munka eredménye.

Aztán persze kiderült, mikor már többször találkoztunk, hogy annyira azért nem gáz, sőt, egész kedves is tud lenni. Ha éppen nem untatja halálra a beszélgetőpartnere, meg a munka, amit végeztetnek vele, hanem valami kicsit érdekesebb dolog történik, akkor nagyon be tud lelkesedni, és ez jól áll neki. Máskor inkább olyan, mint egy két lábon járó, kicsit unalmas és helyenként talán nem is teljesen precíz történeti lexikon vagy ilyesmi (bár szerintem ő saját magát nagyon műveltnek és frappánsnak tartja, amikor valamelyik poros és érdektelen történeti anekdotáját adja elő), lelkes hangulatában viszont vannak tényleg érdekes asszociációi és kiderül, hogy a nála a felszínesség a látszat és az igazi tudás a valóság. Legalábbis egyes területeken. Vannak vicces, gyerekes dolgai, mint a rajongása a fagyis kávék iránt. Lehet persze, hogy csak azért gondolom ezt, mert történetesen nyáron ismerkedtünk meg, és a forró nyári délutánokon mindenki szívesen eszik valami hideget, fagyizni viszont nem lehet egy üzleti tárgyalás-szerűség során, úgyhogy ő ezt a középutas megoldást választotta. De szerintem inkább csak szereti az édességet, és így nem kell szembenéznie ezzel a nem túl férfias tulajdonságával.

Az első találkozásunk óta vagy nyolcszor találkoztunk, mert érdekesebbnek bizonyult a kutatás, amivel a nénikém megbízta, mint elsőre látszott. Úgyhogy sokkal többet kell dolgoznia, mint betervezte, de eddig még nem tett szemrehányást, sőt, egy ideje a honoráriumát sem említette. Rá is kell kérdeznem… Lehet, hogy ebben a pillanatban is az én családom dolgain töri a fejét. Egy pohár borral a kezében. Mert azt vettem észre, hogy ha épp nem fagyis kávé, akkor valami alkohol nagyon kell neki. Nem viszi túlzásba, általában. Ha viszont túlzásban viszi, akkor szörnyű, de akkor persze mindenki szörnyű. A korához képest jól néz ki, nincs pocakja, kedvesen őszül, ha éppen nem hagyja nevetségesen hosszúra nőni a haját, mert akkor úgy néz ki, mint aki már húsz éve befejezte a bölcsészkart, de még mindig oda vágyik vissza.

Szólj hozzá!

Kriszti

2011/07/16. - írta: Eliza35

Ez most látszólag kicsit off lesz, mivel Kriszti nem családtag. De mégis köze van ahhoz, hogy jobban elmélyedtem ebben a család dologban. Kriszti középiskolai osztálytársam volt, nem is igazán barátnőm, inkább ugyanannak a nagyobb baráti társaságnak voltunk a tagjai, de egymáshoz nem volt sok személyes közünk. Aztán egyetem után mindketten a bölcsészkarra jelentkeztünk, sokat találkoztunk olyan órákon, amiken a legtöbb bölcsész megfordul valamikor az egyetemi évei során, hiába nem kötelezőek, mint az esztétika vagy filmesztétika bevezető tárgyai. És egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy egyre többet kávézunk, ebédelünk együtt, hogy megtárgyaljuk az éppen aktuális szerelmi és családi ügyeinket és együtt járunk színházba meg koncertekre. Én magam akkor döbbentem rá, hogy lett egy igazi barátnőm, amikor először kért kölcsön tőlem ruhát. Tudom, hogy fura, de azelőtt soha nem történt velem ilyen, azóta sem sokszor. Sokáig azt hittem, ez azért van, mert nem tipikus méretű ruhákat hordok, nagyobbat, mint a barátnőim, aztán beláttam, hogy ez nem igaz, egyszerűen csak nem váltom ki az emberekből azt az érzést, hogy tőlem ilyesmit lehet kérni. Ez, ha lehet, még lelombozóbb volt, mint tehénnek érezni magam. De Kriszti nem így állt hozzám és ettől egy idő után sokat változtam. Aztán negyedévben kapott egy német ösztöndíjat, amit PhD képzés követett egy másik jó hírű német egyetemen, a kettő közt pedig épp csak hazaugrott lediplomázni, egy hónapra, ami alatt nem nagyon találkozott senkivel, készült éjt nappallá téve. Mikor letette a vizsgát, egyetlen hatalmas bulizós éjszaka után el is utazott, és mindössze annyi derült ki róla, hogy meg fog próbálni kint maradni végleg. Aztán hamar megismerkedett Max nevű későbbi férjével, a PhD-t soha nem fejezte be, viszont hamar született egy kislánya, majd nagyjából három évenként még két gyereke. Egy ideig jól elvolt kint, abból ítélve, hogy nem nagyon hallottunk róla, aztán egyre gyakrabban jöttek az emailek, néha kilométerhosszúak, és szép lassan átálltunk erre. Sokszor irigyeltem Krisztit az elég tökéletesen sikerült élete miatt, pedig a levelei egyáltalán nem arról árulkodtak, hogy minden rendben lett volna. De a harmincas évei elejére volt családja, gyerekei, működő élete. Képes volt itt hagyni az anyját, aki egyedül nevelte és nagyon szorosan magához láncolta még egyetemista korában is. Nem volt persze ez kimondva, de mindenki, aki közelebbről ismerte Krisztit akkoriban, megegyezett benne, hogy ha másért nem, az anyja miatt biztosan jól tette, hogy elhúzott.

Kriszti volt, aki elmesélte (megírta) nekem, hogy járt egy családállításon, ami nagy hatással volt rá. Azt is a vele való levelezés közben döntöttem el, hogy elkezdem írni ezt a blogot. Annyira ismerem saját magamat, hogy naplóírásra nem adom a fejem: két napig menne, aztán már csak másnaponta írnék, aztán hetente, havonta, szóval hamar elhalna a dolog. De így, hogy nem csak magamnak, egy unalmas füzetbe írom, hanem nyilvánosan, és lehet, hogy mások is olvassák, sokkal érdekesebb lesz. Ha akad csak egyetlen ember, aki olvassa majd ezeket a bejegyzéseket, máris kötelességemnek fogom érezni, hogy ne várja hiába a következőt. Az ilyen vallomások vagy naplók úgyis furcsa dolgok a nyilvánossághoz való viszonyuk szempontjából, erről tanultam valamikor régen. Mert még amikor szükségképpen papírra és tollal-tintával írták őket, évszázadokkal ezelőtt, és látszólag mindenféle bűneikről szólt is a dolog, akkor is úgy voltak ezek megírva, hogy valamiképpen beleértődött a létrehozásukba az a lehetőség, hogy egyszer valaki elolvassa őket. Még a titkosírással írtakéba is.

Szólj hozzá!

Rozi néni

2011/07/06. - írta: Eliza35

Anyám nagynénje. Nekem fura, hogy harmadikként éppen róla írok, mert nem nagyon ismerem és igazság szerint nem játszott különösebb szerepet az életemben, legalábbis eddig. Kedves idős hölgy, nyolcvan-valahány éves Zala megyében lakik egy kis faluban. Sokáig nem gondolkoztam rajta, pedig tulajdonképpen érdekes és egyszer talán megkérdezem tőle, hogy került ő voltaképpen falura egy tősgyökeres budapesti polgárcsalád bölcsészdiplomás lányaként, amikor rajta kívül senkinek semmi köze ahhoz a környékhez. Mire én megszülettem, már mindenki számára természetes volt, hogy ő Zalában lakik, Pestre havonta feljár kiállításokra, színházba menni a nővérével, és időről-időre az egész családot vendégül látja egyszerű, de nagyon rendes kis házában. Ilyenkor rendre megjelent István bácsi is, aki hivatalosan ugyan senkije nem volt Rozi néninek, mégis mindenki természetesnek vette a jelenlétét. István bácsi főagronómusként dolgozott a helyi téeszben, jól megtermett, jó kedélyű ember volt, aki negyvenes évei végén elvesztette a feleségét és azóta közeli barátságot ápolt Rozi nénivel. Hogy ez a barátság egészen pontosan milyen természetű volt, azt senki nem merte megkérdezni, és egyáltalán: Rozi néni magánéletét mindenki inkább békén hagyta, még szókimondó apám is lepisszegett, mikor egyszer arról próbáltam kérdezősködni anyámtól, hogy miért nincsenek gyerekeik.

Szóval volt Rozi néni, István bácsi, néhány hétvégi kirándulás hozzájuk vidékre, amikor megnézhettük a cséplőgépeket meg a kisborjúkat a téeszben és hatalmasakat ettünk, a felnőttek pedig udvariasan eltársalogtak. Egyszer volt egy karácsonyi nagy családi ebéd, anyámék akkor már irtó rosszban voltak, egy merő görcsben ültem végig az egészet, hogy mikor ugranak egymásnak egy rövid, mindent megfagyasztó, jól fésült szavakba öltöztetett szócsatában. Végképp utáltam az egészet, pedig így visszagondolva lehetett volna nagyon szép is, sokat havazott, minden hófehér és az a dimbes-dombos táj egész különlegesen szép volt így. Ebéd után sétáltunk egyet a kastélyparkban, ahol az iskola van, amiben Rozi néni tanított vagy negyven éven keresztül. Az is olyan szép volt a hóesésben, ami elfedte a lepukkantságát, csak az elegáns, sárgás épület, a hátsó frontja az angolparkra néz, az óriási, mindenféle fenyők a hó alatt, a földszinti tantermek ablakára festett hópelyhek. Igazából azóta is minden évben eszembe jut karácsonykor, hogy az mennyire igazi volt látványra és mennyire szörnyű mégis benne lenni, és Rozi néniről is főleg ez jut eszembe, pedig szegény igazán nem tehetett róla, nagyon kitett magáért.

Kisebb koromban még élveztem ezeket a kiruccanásokat, aztán ahogy teltek az évek és a szűkebb családban pattanásig feszültek az idegek, már semmi jót nem találtam benne és csak a túlélésre játszottam. Vittem magammal könyvet, tanulnivalót és a mezőn kóborlás helyett inkább a kertben olvasgattam és a helyi, szeretethiányos kóbor macskákat abajgattam. Aztán ahogy Rozi néni öregedett, úgy ritkultak a találkozások, már csak a nagy ünnepekre jött fel Pestre, akkor is csak rövid időre, és a középiskolás és egyetemista évek alatt mi sem igen látogattuk. Az elmúlt pár évben anyám unszolására néhányszor leutaztam ugyan Zalavárra, de általában már az érkezés napjára kinéztem egy vonatot, amellyel eljöhettem, lényegében egyetlen ebéd után faképnél hagyva az egész társaságot: a mindent természetesnek tekintő és indultomban süteményes csomagot kezembe nyomó Rozi nénit, szemrehányását mosolyba rejtő anyámat, Lacit, anyám férjét, aki szerintem észre sem vett semmit, és öcsémet, Gergőt, aki viszont tojt az egészre.

Ahogy visszaolvasom, amit írtam, azt látom, hogy ugyan Rozi néniről kezdtem el írni, de igazából magamról többet írtam. Ez biztos rólam is szól, de Rozi nénivel kapcsolatban valahogy jellemzőnek tűnik: ő soha nem tolja előtérbe magát és mindig szívesebben hallgatja mások történeteit, mint hogy ő meséljen magáról valamit. Az a kevés, amit tudni lehet, a háború körüli évekre nyúlik vissza. Valamikor akkor végezte el Rozi az egyetemet és még nem nagyon lehetett látni, mit fog kezdeni magával. Ha tanítónőnek ment volna, az valamelyest leegyszerűsíti a helyzetet, de ő e helyett történettudományt és régészetet hallgatott, és mivel főleg az utóbbi érdekelte, nyaranta ásatásokra járt. Kifogástalan neveltetése ellenére kissé nehezen illeszkedett be az akkoriban szokásos keretek közé. Udvarlóit elijesztette szokatlan elfoglaltságaival, így a család – nagyanyám elejtett megjegyzéseiből ítélve – kezdett letenni róla, hogy valaha is férjhez megy.

És akkor egy nyáron történt valami, természetesen egy ásatáson, egy szerelmi ügy, nem tudni pontosan, mi, senki nem beszél róla, valószínűleg nem is tudják, mi, Rozi mindenesetre szeptemberben hazatért és állást vállalt egy vidéki elemi iskolában, ahová valamilyen csoda folytán felvették tanítónői állásba a nem ilyen irányú végzettségével. És Rozi maradt, berendezkedett erre az életformára, tanított, szépírást, alap számtant és egyebeket, szabad idejében a környéket járta, ahol – micsoda szerencse – vannak ásatások, érdekes középkori és még régebbi települések nyomaival. Rozi évekig még csak a lábát sem tette be Budapestre, néhány régi barátnője esküvőjét leszámítva. El tudom képzelni, hogy ezen alkalmakkor eleinte az ismeretségi kör női tagjai, később már minden tagja alig leplezett szánakozással figyelte hervadó szépségét – mert azért a családunk női ági felmenői közt megfigyelhető vonzó külső rá is jellemző volt.

Szólj hozzá!

Anyám

2011/07/02. - írta: Eliza35

Anyámról már esett szó az előző bejegyzésben is, és most tényleg írok is róla, mert nagyon idekívánkozik. Nem lesz könnyű. Anyámmal valahogy mindig minden olyan bonyolult volt, a vele való kapcsolatom is, meg az, ahogyan róla gondolkozom. A legfontosabb, vagyis az, ami először eszembe jut róla, hogy ő egy igazi úrinő, nemesi ősökkel, és ezt nagyon számon is tartja. Szép nő. Ma is szép, de lány korában tényleg egészen megragadó lehetett, karcsú, de izmos, nagyon sportos, olyan valódi hullámos, sötétszőke hajjal, amit az összes hajfesték- és fodrászkellék-reklám utánozni próbál, és mindehhez nagyon tudott öltözködni egy olyan korszakban, amikor az idősebb nők nagy része kimondottan leharcolt holmikban járt, a fiatalabbak meg farmerban és melltartó nélkül viselt pamuttrikóban. Na ilyesmi nála szóba sem jöhetett! Mármint a melltartó nélküliség, bár annak alapján, ahogy ilyen téren még ma, hatvanhoz közel, két gyerek után is kinéz, ezt maximális megtehette volna. De ő hétköznapra hétköznapi eleganciát, ünnepre ünnepi ruhát, hétvégére laza, de csinos holmikat (nagy ritkán akár nadrágot is) hordott, teniszhez teniszcuccot, strandra fürdőköntöst és szalmakalapot, és mindezt olyan természetességgel, hogy senkinek nem jutott eszébe kinevetni, pedig néha igazán túlzásba viszi a tökéletességet. Mindezt javarészt apa beszámolóiból tudom, aki az azóta történtekről teljesen megfeledkezve, és minden porcikájában lenyűgözve beszél a mai napig ezekről a dolgokról. Ez nekem fura persze, de jól esik, mégiscsak jó azt érezni, hogy az ember egy nagy szerelem gyümölcseként látta meg a napvilágot, nem csak úgy szimplán elvált szülők gyereke.

Anyám a romantikus regényekbe illő külső mellett az ehhez tartozó kultúrát is képviseli: nagyon olvasott, sokáig tanult zenét, lelkes operarajongó és színházbolond, jól teniszezik, úszik, táncol, síel (a mai napig), emellett igényes az étkezésben, főzési alapanyagokban, ha nem is főz túl izgalmasan, és egyszer elvégzett egy virágkötő tanfolyamot, aminek következtében csodás növényi kompozíciókkal egyéníti az amúgy visszafogott eleganciájú mindenkori otthonát. Hát ilyen übertökéletes asszony gyereke vagyok. Egy olyan nőé, aki mindig tudja, hogyan kell viselkedni, mit kell mondani, hogyan kell kedvesnek lenni akkor is, ha a pokolba kívánja az illetőt. Visszafogott, kedves stílus, nincsenek nagy veszekedések, igaz, nagy röhögések sem, minden tökéletes arányokban van porciózva: a szeretet, a tisztelet és a megvetés is.

Anyám igyekezett minden tőle telhetőt megadni nekünk, sokat foglalkozott velünk, sok mesét olvasott, ügyelt a külsőnkre és arra, hogy tudjuk az összes szükséges mondókát, dalt és versikét már óvodában is. Jártunk bábszínházba, kirándulni és zsúrokba a nála általában jelentősen kevésbé tökéletes, ám erre törekvő barátnői gyerekeihez, akikkel ugyan nem sokszor találkoztunk a szülinapokon kívül, de azért kötelező volt megjelennünk és végül is szinte mindig jól éreztük magunkat. Gergő öcsémnek különösen jó természete volt ehhez, bárkivel bármikor el tudott játszani ismeretlenül is – én kicsit keményebb dió voltam ebből a szempontból, viszont tudtam jól viselkedni, így nem zavartam meg a kitűnő hangulatot.

Visszaolvasva, amit írtam, ez elég rémesen hangzik, pedig nem volt az. Ezeket a jelzőket felnőtt fejjel, utólag rakom össze, benne élni a családunk életében egészen természetes volt, istenítettem anyámat, imádtam apámat, nem kérdőjeleztem meg az életünk alapértékeit csak akkor, mikor jóval később, a válásuk után felfedeztem magamban néhány olyan tulajdonságot, amit nagyon nem szerettem, de nem igazán tudtam megváltoztatni.

Szólj hozzá!

Apám

2011/06/19. - írta: Eliza35

Ezen a héten az apámról írok. Apámat (nem) Miklósnak hívják, hatvan éves elmúlt, foglalkozása olajipari mérnök, de évek óta vállalkozóként dolgozik, alapvetően fordításokból tartja el magát. Főleg használati utasításokat fordít ipari gépekhez, amit meglepően jól fizetnek, de ha nincs más, elvállal bármit, hogy ne unatkozzon: kertészeti szakkönyv, barkács kézikönyv és c kategóriás ponyva is kikerült már a kezei közül. Jó fej ember, nagyon szeretem, bár nem könnyű komolyan venni, valószínűleg azért, mert hajlamos nem túlzottan komolyan venni a világ dolgait, ő így él túl. Sokan szeretik, rengeteg barátja van, tartja a kapcsolatot a távolabbi rokonaival is, de nem látom, hogy bárki igazán közel állna hozzá. Mindenkivel jól elbeszélget, elhaverkodik, ha baj van, kap támaszt és segítséget tőlük, de hogy valójában mit gondol a dolgokról, ezt senki sem tudja róla. Bár ebben lehet, hogy tévedek és ő igazán azt és annyit gondol, amit és amennyit kimond.

Apám egyedül él. Az előzőek alapján ez talán meglepő, nekem valahogy mégis természetes. Anyámmal sokáig húzták együtt, egyetemista éveim elején még házasok voltak, a végén már nagyon repedezett az építmény, bár hangos veszekedések vagy egyéb látható és zajos események akkor sem voltak. Aztán a huszonötödik házassági évfordulójuk előtt két héttel, mikor épp az ünneplést készítettük volna elő, robbant a bomba: anyám válni akar. Senki nem volt különösebben meglepve, még az időzítésen sem, bár az egyértelműen anyámról szólt, de erről majd máskor. Gyorsan és csendben váltak, udvariasan és a másikat nem piszkálva, és a múltam úgy hullott darabokra, hogy voltaképpen magam is elfogadtam, így a jó, mert ez az igazság.

Azért az kemény volt, amikor a fényképeket kellett átválogatni, persze sok olyanon is osztozkodni, aminek nem volt már meg a negatívja, még jó, hogy már akkor is hozzá lehetett férni szkennerhez, ha nem is olyan könnyen, mint ma, úgyhogy sok mindent megmentettem apának és magamnak. Apával különben ugyanúgy lehetett beszélgetni a régi dolgokról a válás után is, mint előtte, nem úgy, mint anyámmal, de erről szintén máskor.

Apám véleménye határozottan az volt, hogy a dolgok elég régen, az én általános iskolás koromban romlottak meg teljesen. Akkoriban – erre tisztán emlékszem, mert elég nagy voltam már – apa egy évig Algériában dolgozott, amire anyám rettenetesen büszke volt, és az egész éven keresztül azt tervezgette, hogy a rákövetkező évben hogyan fogunk mindannyian (anyám, az öcsém és én) kimenni utána, hogy milyen csodálatos lesz ott élni néhány évig és főleg: milyen csodálatos lesz hazatérni az egész után. Eleinte nem örültünk a dolognak, Gergő (nem Gergő) meg én, de aztán anyánk túláradó lelkesedése minket is elragadott, jártunk angol magántanárhoz, összeszedtem magam földrajzból, amit pedig mindig utáltam, és kicsit jobban értékeltem még a hülyébb barátnőimet is így, hogy hamarosan el kell válnunk és csak levelezni fogunk tudni egymással. Eljött a tanév vége, megkezdődött a szünidő, nyaralást nem is terveztünk, otthon ültünk, néztük a szemközti ház napsütötte falát, lányregényeket olvastam naphosszat és vártuk apát. Aki meg is érkezett egy vasárnapon, napbarnítottan, vidáman, rengeteg holmival, sok ajándékkal, és boldogan közölte anyámmal, hogy meglepetése van számunkra: nem kell a forró Afrikába utaznunk, hogy kicsit jobban éljünk, mert kapott egy remek ajánlatot egy vidéki magyar városból, jó fizetés, szolgálati autó és lakást is adnak a cég lakótelepén, háromszobásat, mi választhatjuk ki. Döbbenten hallgattuk. Anyám egy szót sem szólt, csak felállt, kiment a konyhába, és mikor bejött a szobánkba éjszakára elköszönni, látszott rajta, hogy sírt. Utána semmi sem volt a régi apa szerint, bár ebből én évekig semmit nem vettem észre.

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása