Apám

Ezen a héten az apámról írok. Apámat (nem) Miklósnak hívják, hatvan éves elmúlt, foglalkozása olajipari mérnök, de évek óta vállalkozóként dolgozik, alapvetően fordításokból tartja el magát. Főleg használati utasításokat fordít ipari gépekhez, amit meglepően jól fizetnek, de ha nincs más, elvállal bármit, hogy ne unatkozzon: kertészeti szakkönyv, barkács kézikönyv és c kategóriás ponyva is kikerült már a kezei közül. Jó fej ember, nagyon szeretem, bár nem könnyű komolyan venni, valószínűleg azért, mert hajlamos nem túlzottan komolyan venni a világ dolgait, ő így él túl. Sokan szeretik, rengeteg barátja van, tartja a kapcsolatot a távolabbi rokonaival is, de nem látom, hogy bárki igazán közel állna hozzá. Mindenkivel jól elbeszélget, elhaverkodik, ha baj van, kap támaszt és segítséget tőlük, de hogy valójában mit gondol a dolgokról, ezt senki sem tudja róla. Bár ebben lehet, hogy tévedek és ő igazán azt és annyit gondol, amit és amennyit kimond.

Apám egyedül él. Az előzőek alapján ez talán meglepő, nekem valahogy mégis természetes. Anyámmal sokáig húzták együtt, egyetemista éveim elején még házasok voltak, a végén már nagyon repedezett az építmény, bár hangos veszekedések vagy egyéb látható és zajos események akkor sem voltak. Aztán a huszonötödik házassági évfordulójuk előtt két héttel, mikor épp az ünneplést készítettük volna elő, robbant a bomba: anyám válni akar. Senki nem volt különösebben meglepve, még az időzítésen sem, bár az egyértelműen anyámról szólt, de erről majd máskor. Gyorsan és csendben váltak, udvariasan és a másikat nem piszkálva, és a múltam úgy hullott darabokra, hogy voltaképpen magam is elfogadtam, így a jó, mert ez az igazság.

Azért az kemény volt, amikor a fényképeket kellett átválogatni, persze sok olyanon is osztozkodni, aminek nem volt már meg a negatívja, még jó, hogy már akkor is hozzá lehetett férni szkennerhez, ha nem is olyan könnyen, mint ma, úgyhogy sok mindent megmentettem apának és magamnak. Apával különben ugyanúgy lehetett beszélgetni a régi dolgokról a válás után is, mint előtte, nem úgy, mint anyámmal, de erről szintén máskor.

Apám véleménye határozottan az volt, hogy a dolgok elég régen, az én általános iskolás koromban romlottak meg teljesen. Akkoriban – erre tisztán emlékszem, mert elég nagy voltam már – apa egy évig Algériában dolgozott, amire anyám rettenetesen büszke volt, és az egész éven keresztül azt tervezgette, hogy a rákövetkező évben hogyan fogunk mindannyian (anyám, az öcsém és én) kimenni utána, hogy milyen csodálatos lesz ott élni néhány évig és főleg: milyen csodálatos lesz hazatérni az egész után. Eleinte nem örültünk a dolognak, Gergő (nem Gergő) meg én, de aztán anyánk túláradó lelkesedése minket is elragadott, jártunk angol magántanárhoz, összeszedtem magam földrajzból, amit pedig mindig utáltam, és kicsit jobban értékeltem még a hülyébb barátnőimet is így, hogy hamarosan el kell válnunk és csak levelezni fogunk tudni egymással. Eljött a tanév vége, megkezdődött a szünidő, nyaralást nem is terveztünk, otthon ültünk, néztük a szemközti ház napsütötte falát, lányregényeket olvastam naphosszat és vártuk apát. Aki meg is érkezett egy vasárnapon, napbarnítottan, vidáman, rengeteg holmival, sok ajándékkal, és boldogan közölte anyámmal, hogy meglepetése van számunkra: nem kell a forró Afrikába utaznunk, hogy kicsit jobban éljünk, mert kapott egy remek ajánlatot egy vidéki magyar városból, jó fizetés, szolgálati autó és lakást is adnak a cég lakótelepén, háromszobásat, mi választhatjuk ki. Döbbenten hallgattuk. Anyám egy szót sem szólt, csak felállt, kiment a konyhába, és mikor bejött a szobánkba éjszakára elköszönni, látszott rajta, hogy sírt. Utána semmi sem volt a régi apa szerint, bár ebből én évekig semmit nem vettem észre.