Egy hulla

Ez most kicsit más lesz, mint szoktam. Azon gondolkoztam, hogy úgy kezdem, kiborult egy hulla a családi szekrényből, de aztán ez annyira morbid volt, hogy mégsem akartam, de mivel biztos nem véletlen, hogy ez jutott eszembe, akkor most mégis leírom. Szóval kisült, hogy hulla van a szekrényben. Nem szimbolikus, hanem teljesen igazi. Egy ember, aki a családhoz tartozott, még ha csak rövid ideig is, de akiről soha senki nem beszélt, és nem csak nekem, hanem egymás közt sem, egy gyerek, akiről mindenki hallgatott, szégyenből, fájdalomból, és szerintem egy idő után megszokásból. Aki nem csak egyszerűen egy halott gyerek, hanem ráadásul egy házasságon kívül született halott gyerek, akiről az apja nem is tudott. Egy rendes kisgyerek, aki talán azért halt meg, mert tudta, így lesz a legegyszerűbb mindenkinek, így tudja megóvni az anyját mindenféle rossztól, de aki valahogy mégsem nyugszik. Azért, mert nem jött be neki? Mert az anyja nem tudta úgy folytatni az életét, mint ha ő nem lett volna? Mert ennek így nem volt értelme és akkor már inkább emlékezzenek rá? Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen abszurd gondolataim lehetnek, de mióta felmerült a gondolat, hogy vannak a családom életének eltitkolt vagy általam ismeretlen szereplői, azóta mindannyiukról mint reális személyiségről gondolkodom, akiknek szándékai, vágyai, törekvései vannak, ha élnek, ha holtak. Talán nem is akkora tévedés ez, hiszen ezeknek az embereknek a lenyomata megmaradt azokon, akik ma is élnek, és így az ő hatásuk igenis ott lehet mindenben, ami ma történik. És akkor még nem is próbálkoztam azzal, hogy bármi túl ezoterikus magyarázatot keressek.

Még mindig nem értem, miért épp most kellett ennek felmerülnie. Az egész úgy kezdődött, hogy előkerült egy-két jó régi irat, aminek az égvilágon semmi köze sincs se a mához, se a nénikém fiatalkorához. B szerint semmi meglepő nincs benne: a nénikém foglalkozni kezdett a család múltjával, és ez mindenfélét felkavart benne. B sok emberrel találkozik, akik ebben a helyzetben vannak, és azt mesélte, látott ő már családfakutatással kezdődő válást is, szóval semmin nem kell meglepődni. És az sem igazán szokatlan, hogy egy családban eltitkolt vagy meghalt gyerek legyen, akiről nem esik szó. Nem kell emögött feltétlen különösebb szándékosságot keresni: van, akinek akkora fájdalom, hogy azért nem képes szóba hozni, van, aki belenyugszik, Isten adta, Isten elvette, és az élő gyerekeire koncentrál, nem is gondolja, hogy nagyon emlegetnie kellene. És a törvénytelen gyerekre is csak legyintgetett, mondván, el sem tudom képzelni, milyen gyakori volt ez mindig, nem beszélve azokról, akik látszólag ugyan házasságban születtek, de valójában más volt az apjuk, vagy éppen akiket úgy fogadtak örökbe, hogy annak nem is igen maradt nyoma, maximum az iratok ellentmondó adatai utalnak rá, hogy valami nem stimmel, de hát sok év elmúltával az ilyesmit nem könnyű kibogozni. B szerint bárkinek a családi múltját kezdjük megpiszkálni, mindig kiderül valami furcsaság, amiről vagy tudnak, vagy nem tudnak az élők, de többnyire tudnak azért, legalábbis van valaki, aki tudja, csak nem mondja. Beszélgessek csak el óvatosan pár barátommal, ha tehetem, és meglátom, nem nagyon lesz híján senki az extrém történeteknek.

Elhatároztam, hogy megpróbálom. Érdekelni kezdett, mások hogyan állnak ezzel. És ha tényleg igaz, ha máshol is találok hasonló sztorikat, akkor talán Rozi néninek is elmesélem, talán segít neki.