Kriszti

Ez most látszólag kicsit off lesz, mivel Kriszti nem családtag. De mégis köze van ahhoz, hogy jobban elmélyedtem ebben a család dologban. Kriszti középiskolai osztálytársam volt, nem is igazán barátnőm, inkább ugyanannak a nagyobb baráti társaságnak voltunk a tagjai, de egymáshoz nem volt sok személyes közünk. Aztán egyetem után mindketten a bölcsészkarra jelentkeztünk, sokat találkoztunk olyan órákon, amiken a legtöbb bölcsész megfordul valamikor az egyetemi évei során, hiába nem kötelezőek, mint az esztétika vagy filmesztétika bevezető tárgyai. És egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy egyre többet kávézunk, ebédelünk együtt, hogy megtárgyaljuk az éppen aktuális szerelmi és családi ügyeinket és együtt járunk színházba meg koncertekre. Én magam akkor döbbentem rá, hogy lett egy igazi barátnőm, amikor először kért kölcsön tőlem ruhát. Tudom, hogy fura, de azelőtt soha nem történt velem ilyen, azóta sem sokszor. Sokáig azt hittem, ez azért van, mert nem tipikus méretű ruhákat hordok, nagyobbat, mint a barátnőim, aztán beláttam, hogy ez nem igaz, egyszerűen csak nem váltom ki az emberekből azt az érzést, hogy tőlem ilyesmit lehet kérni. Ez, ha lehet, még lelombozóbb volt, mint tehénnek érezni magam. De Kriszti nem így állt hozzám és ettől egy idő után sokat változtam. Aztán negyedévben kapott egy német ösztöndíjat, amit PhD képzés követett egy másik jó hírű német egyetemen, a kettő közt pedig épp csak hazaugrott lediplomázni, egy hónapra, ami alatt nem nagyon találkozott senkivel, készült éjt nappallá téve. Mikor letette a vizsgát, egyetlen hatalmas bulizós éjszaka után el is utazott, és mindössze annyi derült ki róla, hogy meg fog próbálni kint maradni végleg. Aztán hamar megismerkedett Max nevű későbbi férjével, a PhD-t soha nem fejezte be, viszont hamar született egy kislánya, majd nagyjából három évenként még két gyereke. Egy ideig jól elvolt kint, abból ítélve, hogy nem nagyon hallottunk róla, aztán egyre gyakrabban jöttek az emailek, néha kilométerhosszúak, és szép lassan átálltunk erre. Sokszor irigyeltem Krisztit az elég tökéletesen sikerült élete miatt, pedig a levelei egyáltalán nem arról árulkodtak, hogy minden rendben lett volna. De a harmincas évei elejére volt családja, gyerekei, működő élete. Képes volt itt hagyni az anyját, aki egyedül nevelte és nagyon szorosan magához láncolta még egyetemista korában is. Nem volt persze ez kimondva, de mindenki, aki közelebbről ismerte Krisztit akkoriban, megegyezett benne, hogy ha másért nem, az anyja miatt biztosan jól tette, hogy elhúzott.

Kriszti volt, aki elmesélte (megírta) nekem, hogy járt egy családállításon, ami nagy hatással volt rá. Azt is a vele való levelezés közben döntöttem el, hogy elkezdem írni ezt a blogot. Annyira ismerem saját magamat, hogy naplóírásra nem adom a fejem: két napig menne, aztán már csak másnaponta írnék, aztán hetente, havonta, szóval hamar elhalna a dolog. De így, hogy nem csak magamnak, egy unalmas füzetbe írom, hanem nyilvánosan, és lehet, hogy mások is olvassák, sokkal érdekesebb lesz. Ha akad csak egyetlen ember, aki olvassa majd ezeket a bejegyzéseket, máris kötelességemnek fogom érezni, hogy ne várja hiába a következőt. Az ilyen vallomások vagy naplók úgyis furcsa dolgok a nyilvánossághoz való viszonyuk szempontjából, erről tanultam valamikor régen. Mert még amikor szükségképpen papírra és tollal-tintával írták őket, évszázadokkal ezelőtt, és látszólag mindenféle bűneikről szólt is a dolog, akkor is úgy voltak ezek megírva, hogy valamiképpen beleértődött a létrehozásukba az a lehetőség, hogy egyszer valaki elolvassa őket. Még a titkosírással írtakéba is.