Már csak néhány óránk van itt, igazság szerint indulni is kellene a repülőtérre, csak még szerettem volna itt megírni egy bejegyzést, nem otthonról, utólag, mert nem is tudom, hogyan lesz, ha majd hazaérek. Annyira szokatlan és irreális ez az egész helyzet, hogy attól félek, ha megint a szokásos világomban leszek, nem is fogok már hozzáférni a mostani gondolataimhoz. Már ma este sem. Talán ez az egész utazás eltűnik a süllyesztőben vagy inkább valami dobozban, kincses ládában, amire rácsukom a tetőt és csak nagy ritkán nyitom fel, hogy visszatekintve örüljek neki: ilyen is volt.
Az iratokkal kapcsolatos nyomozásnak, vagy kutatásnak látványos eredménye nem lett, legalábbis nem úgy, ahogy előre elképzeltem. Kiderült viszont más, és van egy csomó új kérdés, amire alig várom, hogy választ kapjak, még akkor is, ha egy részét persze nem tehetem föl az érintettnek.
Drága Rozi néni, miért kellett ezt így túlbonyolítani? Nem lett volna elég egy meghívás, egy tea, tepsi sütemény és néhány adat egyeztetése? Vagy az ilyen kézenfekvő és praktikus megoldások túl durvák a fájó sebekhez? Miért kellettem ehhez én? Hogy akkor is legyen valami értelme, hogy akkor is kerekedjen belőle valami, ha a válasz nem az, amit szeretnétek? Egyáltalán milyen választ szeretnétek? Külön vagy együtt? Üzengetve rajtunk keresztül? Egyáltalán: megbízol bennem vagy nem? És leginkább: hogy lesz majd ezután? Mi lesz, ha hazatérünk?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.