Anyám

Anyámról már esett szó az előző bejegyzésben is, és most tényleg írok is róla, mert nagyon idekívánkozik. Nem lesz könnyű. Anyámmal valahogy mindig minden olyan bonyolult volt, a vele való kapcsolatom is, meg az, ahogyan róla gondolkozom. A legfontosabb, vagyis az, ami először eszembe jut róla, hogy ő egy igazi úrinő, nemesi ősökkel, és ezt nagyon számon is tartja. Szép nő. Ma is szép, de lány korában tényleg egészen megragadó lehetett, karcsú, de izmos, nagyon sportos, olyan valódi hullámos, sötétszőke hajjal, amit az összes hajfesték- és fodrászkellék-reklám utánozni próbál, és mindehhez nagyon tudott öltözködni egy olyan korszakban, amikor az idősebb nők nagy része kimondottan leharcolt holmikban járt, a fiatalabbak meg farmerban és melltartó nélkül viselt pamuttrikóban. Na ilyesmi nála szóba sem jöhetett! Mármint a melltartó nélküliség, bár annak alapján, ahogy ilyen téren még ma, hatvanhoz közel, két gyerek után is kinéz, ezt maximális megtehette volna. De ő hétköznapra hétköznapi eleganciát, ünnepre ünnepi ruhát, hétvégére laza, de csinos holmikat (nagy ritkán akár nadrágot is) hordott, teniszhez teniszcuccot, strandra fürdőköntöst és szalmakalapot, és mindezt olyan természetességgel, hogy senkinek nem jutott eszébe kinevetni, pedig néha igazán túlzásba viszi a tökéletességet. Mindezt javarészt apa beszámolóiból tudom, aki az azóta történtekről teljesen megfeledkezve, és minden porcikájában lenyűgözve beszél a mai napig ezekről a dolgokról. Ez nekem fura persze, de jól esik, mégiscsak jó azt érezni, hogy az ember egy nagy szerelem gyümölcseként látta meg a napvilágot, nem csak úgy szimplán elvált szülők gyereke.

Anyám a romantikus regényekbe illő külső mellett az ehhez tartozó kultúrát is képviseli: nagyon olvasott, sokáig tanult zenét, lelkes operarajongó és színházbolond, jól teniszezik, úszik, táncol, síel (a mai napig), emellett igényes az étkezésben, főzési alapanyagokban, ha nem is főz túl izgalmasan, és egyszer elvégzett egy virágkötő tanfolyamot, aminek következtében csodás növényi kompozíciókkal egyéníti az amúgy visszafogott eleganciájú mindenkori otthonát. Hát ilyen übertökéletes asszony gyereke vagyok. Egy olyan nőé, aki mindig tudja, hogyan kell viselkedni, mit kell mondani, hogyan kell kedvesnek lenni akkor is, ha a pokolba kívánja az illetőt. Visszafogott, kedves stílus, nincsenek nagy veszekedések, igaz, nagy röhögések sem, minden tökéletes arányokban van porciózva: a szeretet, a tisztelet és a megvetés is.

Anyám igyekezett minden tőle telhetőt megadni nekünk, sokat foglalkozott velünk, sok mesét olvasott, ügyelt a külsőnkre és arra, hogy tudjuk az összes szükséges mondókát, dalt és versikét már óvodában is. Jártunk bábszínházba, kirándulni és zsúrokba a nála általában jelentősen kevésbé tökéletes, ám erre törekvő barátnői gyerekeihez, akikkel ugyan nem sokszor találkoztunk a szülinapokon kívül, de azért kötelező volt megjelennünk és végül is szinte mindig jól éreztük magunkat. Gergő öcsémnek különösen jó természete volt ehhez, bárkivel bármikor el tudott játszani ismeretlenül is – én kicsit keményebb dió voltam ebből a szempontból, viszont tudtam jól viselkedni, így nem zavartam meg a kitűnő hangulatot.

Visszaolvasva, amit írtam, ez elég rémesen hangzik, pedig nem volt az. Ezeket a jelzőket felnőtt fejjel, utólag rakom össze, benne élni a családunk életében egészen természetes volt, istenítettem anyámat, imádtam apámat, nem kérdőjeleztem meg az életünk alapértékeit csak akkor, mikor jóval később, a válásuk után felfedeztem magamban néhány olyan tulajdonságot, amit nagyon nem szerettem, de nem igazán tudtam megváltoztatni.