Jó itt.

Voltam már Párizsban, nem is egyszer, de sokkal izgalmasabb így, hogy a nyomozás hozott ide, nem egy családi nyaralás. Csinálni ugyanazt csinálom persze: sokat sétálok a nagy, üres, latyakos parkokban, megnézem a Louvre-ban a kedvenc dolgaimat, a mezopotámiai pecséthengereket és a reneszánsz festményeket, és persze iszom minden reggel kettő, és minden délután legalább egy kávét. Elvileg a család vigyázó szeme vagyok, amely biztosítja, hogy B valóban azzal a kutatással foglalkozzon, amiért fizetjük, de ez az egész kezd egy kicsit más jelleget ölteni újabban.

Egyrészt senki nem gondolja komolyan, hogy az én itt létem bármilyen kontrollt is jelenthetne: még ha vele ülnék a könyvtárban, akkor sem tudnám megítélni, azzal foglalkozik-e, amivel kell. De ha nem tudunk annyira megbízni benne, hogy elhiggyük, nem ver át a munkaórák számával meg repülőjegyekkel, akkor miért bíznánk meg abban, hogy máskülönben tisztességes munkát végez és nem valami kitalált, légből kapott dologgal kábít majd, csak hogy minél többet kipasszírozzon belőlünk. Másrészt látom rajta, hogy őt is őszintén izgalomba hozza, hogy talán valami érdekes felfedezést tesz. Ha jobban belegondolok, ilyen értelemben tényleg volt értelme annak is, hogy most itt legyek, meg annak is, hogy annyi órát töltöttünk együtt a kutatásairól való beszámolókkal. Így megismertem egy kicsit és meg tudom mondani, mikor unott és mikor lelkes, mikor felületesen udvarias és mikor akar tényleg kedves lenni, még akkor is, ha a felületes udvariasság esetében sokszor sikeresebben válogatja meg a szavait, és tökéletesebbek a kedvesnek szánt megjegyzései.

Azt el tudom képzelni, hogy nem fogja megtalálni, amit keres, de abban teljesen biztos vagyok, hogy most azt keresi és komolyan átgondolta, miért itt kell keresnie. Az is mutatja egyébként, hogy komolyak a szándékai, hogy minden követ megmozgatott, hogy minél kevesebb pénzből kihozzuk ezt az utazást. Nagyon boldognak és eléggé büszkének tűnt, mikor elújságolta, sikerült szállást kapni ebben a kutatóknak szánt intézményben, ami tényleg csodás helyen van. Az meg valahol mulattat, hogy ahhoz, hogy én is jöhessek vele, azt kellett hazudnia, a felesége vagyok. Mint valami múlt századi regényben. Még szerencse, hogy manapság már nem egyértelmű, hogy egy nő a férje nevét viselje, úgyhogy elfogadták az állítását házasságlevél vagy mi nélkül is. Egyébként teljesen logikus, hogy őt is motiválja, ha valami kicsit is izgalmasabbat talál, végül is történész, aki, gondolom, nem úgy képzeli el az életét, hogy viszonylag sok pénzért szakmailag nem túl izgalmas és elég monoton munkát végez huszonöt éves korától addig, míg nyugalomba nem vonul. Úgy tűnik viszont, hogy amit keresünk, mégsem Párizsban van, ami azt jelenti, hogy az egyetlen hely, ahol lehet, Róma.